A magyar gyermekvédelmi rendszer egyik legfájóbb problémája, hogy sokszor pont azok válnak tehetetlenné, akik segíteni szeretnének: a gyermekek szülei, pedagógusok vagy akár a gyermek maga. Egyre több olyan példa van, amelyben a bántalmazott vagy elhanyagolt gyermekeket a hatóságok nem tudják– vagy nem akarják – valóban megvédeni. Ennek hátterében a jogszabályok hiányosságai, szakemberhiány, valamint az igazságszolgáltatás túlterheltsége húzódik meg.
Az egyik legsúlyosabb gond, amikor a bíróságok formálisan „a gyermek érdekét” tartják szem előtt, ám valójában egyoldalú, elavult sztereotípiák mentén döntenek. Az „anya a fő szülő” dogmája gyakran felülírja még az egyértelmű bántalmazási jeleket is: amíg az egyik szülő ellen bizonyítékok sorakoznak fel, a másik oldal csupán szavakban, esetleges hamis vádakban érvel, s a végső döntést rendre utóbbi javára hozzák meg. Ezzel nemcsak a gyermek szenved el hosszan tartó, sokszor visszafordíthatatlan lelki sérüléseket, hanem a családtagok is sorozatos megalázást, bírói mulasztást, elhanyagolást élnek át.
A gyermekvédelmet szolgáló szervek információ-átadása, átláthatósága és együttműködése is bőven hagy kívánnivalót maga után. Hiába az orvosi látlelet, pszichológiai szakvélemény vagy tanári jelzés, ha a jogalkalmazók nem hajlandóak (vagy képtelenek) ezeknek hitelt adni. A valódi szemléletváltás csak akkor következhet be, ha a döntéshozók végre felismerik: minden gyermekre, minden családra külön odafigyelés szükséges – nem lehet sablonokat és előítéleteket alapul venni emberi sorsokról szóló ítéleteknél. (CIVILHETES)